34. rész

Némán figyeltem ágyban fekvő mivoltát. Fekete haja kellőképp hosszúra nőtt már, így zavaróan - vagy csak számomra volt az? – rálógott lehunyt pilláira. Nem láthattam éppen aktuális szakadt pólóját, mivel ezúttal egy fekete pulóvert húzott magára. Gondolom időnként ő is szokott fázni…

Pontban reggel nyolckor toppantam be az ismerős szobába, s már akkor is az ágyában feküdt. Köszönt, majd közölte, hogy foglaljak helyet, én pedig engedelmesen meg is tettem. S az óta lassan két óra is eltelt, de egyikünk se változtatott a pozícióján. Na meg egyikünk se szólalt meg. Szeptemberben mit meg nem adtam volna ezekért a csendes percekért, de ahogy ott ültem és az óra is csak keservesen vánszorgott, kezdett egyre jobban zavaró lenni. Végig aludni fog?

Hangos sóhaj hagyta el ajkaimat.

 - Ide fekszel mellém? – Halk, álomittas kérdés hangzott el a fekete hajútól. – Nem akarom, hogy unatkozz.

 - Uhm… - Nyögtem fel. Ennél többet nem voltam képes mondani. Jobban mondva nem tudtam ennél több hangot kiadni ajkaim közül.

 - Gyere. – Egy pillanat alatt ült fel az ágyon, majd ragadta meg apró kezeimet. Maga mellé húzott az ágyra, s nem engedve el a megfogott testrészemet, visszafeküdt. – Feküdj csak le nyugodtan.

Habár addigra csak egyik kezemet fogta, engedelmeskedtem neki. Helyet foglalva mellette, kénytelen voltam beismerni, hogy az ágya rohadt kényelmes. Meg persze rohadtul egy személyes. Próbáltam valamennyire távol lenni tőle, mégis kényelmesen, de egyáltalán nem akart összejönni. Mint egy szerencsétlen, csak helyezkedtem mellette, és addig-addig bénáztam, míg gondolom, megunta. Szabad kezével átkarolt, és egy határozott mozdulattal maga felé fordított, majd ő is felém fordult.

Pipacspiros lett az arcom. Pillanatok alatt. Még a hajam se tudta eltakarni, hisz aznap reggel, mintegy ünnepelve, hogy nincs hideg, lófarokba fogtam kósza tincseimet. Meg azért valljuk be, lusta voltam fésülködni.

Kínomba nem tudtam hova dugni fejemet, s még a kezem se állt rendelkezésre, hogy eltakarjam egyre jobban égő arcomat. Próbálva kizárni a külvilágot, meg a létezését, lehunytam szemeimet – persze semmit se segített…

Puha ajkak értek hozzá a homlokomhoz. Megilletődve pattantak ki pilláim, s íriszeimet a velem szemben levőre szegeztem. Halovány mosoly jelent meg szája szélén, majd megismételte az előbbi mozdulatot.

 - Imádom, amikor zavarban vagy… - Suttogta halkan.

Nem tudtam mit mondani. Nem is kellett. Csend telepedett közénk. Újabb néma percek. A szobát, ahova nem sütött be a nap, a felhők takarása miatt, kettőnk halk szuszogása töltötte ki. Szívem eszeveszetten vert, bár lélegzetvételeimen ez egyáltalán nem érződött. Ugyanolyan tempóban emelkedett fel s le mellkasunk.

 - Jin mesélt rólunk neked? – kérdezte meg halkan. Ajkai finoman súrolták homlokomat, míg lélegzete égette bőrömet.

 - Rengeteget. – Bólintottam. – Miért? – Felemelve fejemet a sötét szempárral találtam szembe magam, amik engem fürkésztek.

 - Egyikünket se ismersz… Ismertél. – Javította ki magát. – Most elgondolkoztam… Soha nem mesélt rólunk?

 - Nem a rendes neveteket használta. Vagyis ahogy észrevettem Jiminnél igen, hiszen neki nincs beceneve. Vagy tévedek? – Néztem ismét a mellettem fekvőre.

 - Nem. – Rázta meg a fejét. – Miket mondott rólunk? – kérdése közben ujjai egy pillanatra megrándultak, gondolom az emlék hatására.

 - Mikor mit csináltatok. Mit főzött nektek, mennyire rendetlenek vagytok. És, hogy ki milyen ember. – Észleltem kíváncsiságát, és sejtettem is fel nem tett kérdését, ennek ellenére majd egy percig csendbe burkolóztam. Csak utána folytattam hosszas válaszomat. – Mindig, amikor hazajött hozzám, ismét valakinek a gyereke lett. Mesélte, hogy számára ti olyanok vagytok, mint a gyerekei. Törődni kell veletek, etetni titeket, takarítani utánatok, na meg roppant gyerekesen viselkedtetek. Ennek ellenére sose érezte tehernek. Imádott titeket, és a helyzetet. Azt mondta, ha egyetemre megyek, megismerhetlek titeket. Addig nem.

 - Miért mondta ezt? – Kérdése félénk volt, mintha félne a választól.

 - Sose mondta el. Eleinte azt hittem mindössze csak azért, mert dúlnak bennetek a hormonok… Viszont nem így van. – Sóhajtottam fel. Keze, ami még mindig az enyémen pihent, egy pillanatra megrándult. Ujjaimat finoman az övéi közé helyeztem, aztán a fürkésző fekete íriszekbe néztem. – Ti annyira mások vagytok, mint én. Hatan vagytok, hat külön személyiséggel, és mégis egyet alkottok. Mindegyikőtöknek más és más a története, egyik rosszabb, mint a másik… - Finoman beharaptam az alsó ajkamat. Féltem kimondani a folytatást.

 - Ne tedd ezt… - Súgta halkan a fülembe. A hideg egy másodperc alatt végigfutott a gerincem mentén, és az összes gondolatom, amik egyre vadabbul cikáztak elmémben, szemvillanás alatt eltűntek. – Tudod, hogy meg akarom csókolni ilyenkor őket…

Nem volt időm még lélegzetet sem venni. Szabad kezével copfomhoz nyúlt, hogy gyengéden kihúzza a tincseket összetartó gumit. Hosszú barna hajam szabadon omlott tenyerébe. Ujjaival közéjük túrt, gyengéden belemarkolva.

Halk nyögés szaladt ki a számon.

Nem kellett ennél több neki. Ajkait azonnal az enyémekre tapasztotta, s mintha azoktól kapná az éltető levegőt, úgy kezdte el őket gyengéden mégis vadul falni. Pillanatok alatt átvettem az ütemet, amit ajkai diktáltak. Nem gondolkodtam, csak cselekedtem, és hagytam, hogy nem csak ő, de a vágyaim is úrrá legyenek rajtam.

Ujjait kicsúsztatta az enyémek közül, hogy aztán másodpercekkel később testével fölém tornyosuljon. Kezeimmel a pulóverébe kapaszkodtam, még jobban magamhoz húzva ez által őt. Megérezve megfeszülő izmait, nyelvét, ami átfurakodott ajkaimon keresztül, és a szoba egyre növekvő forróságát a vágy által, teljesen elvesztettem az eszemet. De nem voltam vele egyedül.

Ajkai elváltak az enyémektől, hogy megszabadítsa magát a pulóverétől, majd ezt követte az enyém is. Nem tett ennél többet, helyette ismét birtokba vette számat. Teste minduntalan megfeszült, ahogy próbált minél közelebb kerülni az én testemhez.

Forrt a levegő, már-már perzselően hatott ránk. A ruhadarabok, amik testünket fedték, kezdtek egyre zavaróbbak, lenni, HoSeok ennek ellenére nem lépett tovább. Pedig azokban a percekben úgy elvette minden józan eszemet, hogy bármibe belementem volna. Csak ne múljon el az érzés. Az érintése. Ajkai finom puhasága, s vadsága. Végtelenségig érezni akartam szíve eszeveszett dobogását, izmai megfeszülését, mély nyögéseit. Örökké úgy akartam lenni.

Mint a villámcsapás, úgy múlt el minden.

Utoljára, erőteljesen megfeszültek izmai, azután ajkai elváltak az enyémektől. Kába, tudatlan fekete szemekkel nézett rám, majd felkelt rólam és az ágy szélére ült. Pulóverét, ami a földön landolt nemrégiben, felvette, s az enyémet is a kezembe adta. Értetlen, vágytól kába kifejezéssel az arcomon néztem a fekete hajút. Szerettem volna megkérdezni tettének okát, de egy hang se hagyta el torkomat. Helyette némán felültem én is, hogy magamra kapjam a kezembe nyomott ruhadarabot.

 - Kérlek… - Szólalt meg aztán percekkel később. Hangja rekedtes volt még az előbb történtektől. – Most menj el.

 - De… - Újra. Akárcsak legelső alkalommal, most is olyan volt a hangom. A testtartásom, s mondhatni az érzéseim. Szánalmas voltam, megint csak.

 - Cho Hee… - Sóhajtott fel. – Ne kelljen kétszer mondanom!

Nem kellett neki. Megráztam fejemet, hogy tisztuljon valamelyest, majd összetört némasággal keltem fel mellőle. Lassú léptekkel vettem fel az ajtó mellett lévő cipőmet, s a kabátomat is majdnem otthagyva, lesújtva léptem a folyosóra, becsukva magam mögött az ajtót.

Nem tudtam mihez hasonlítani az ott érzett érzéseimet. Talán csalódottság volt? Valamiféle bánat? Fogalmam sem volt. Annyiban voltam biztos mindössze, hogy azokban a percekben, na, jó, órákban, úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger, majd jól kiröhögték a bénasága miatt.

Szánalmasnak ható mivoltommal sétáltam le a lépcsőn. Nem volt türelmem kivárni a liftet, minél hamarabb szabadulni akartam az épületből. S mire kiléptem a hatalmas faajtón, könnyeim már végig folytak arcomon – akaratom ellenére. Próbáltam őket visszatartani, legalább addig, amíg nem találok egy csendes helyet, de nem jött össze. Könnyáztatta tekintettel léptem az utcára, a sétáló emberek tömegébe. Nem a kollégium felé vettem az irányt, a Han folyót vettem célba. Ott legalább ősszel, szar időbe nincsenek sokan.

Rossz ötlet volt.

Alig néhány méter megtétele után egy ismerős alak sétált felém, s bár próbálkoztam azzal, hogy ne ismerjen fel, nem jött össze.

Miért is lenne szerencséd Cho Hee…

 - Cho Hee! – Kiáltotta el magát Tae Hyung, alig néhány méternyire tőlem.

Apró mosollyal az arcomon bólintottam neki, majd a pulóverem ujjával megtöröltem szemeimet. Feleslegesen. A könnyek ugyanúgy útnak indultak, hiába nem lett volna szabad.

 - Mi a baj? – Megállva előttem hangosan szaladt ki száján a kérdés. Lehajtott fejjel álltam, nem akartam a szemébe nézni. Sőt, látni se akartam. – Gyere, beszélgessünk! – Ragadta meg csuklómat, majd amerről jött, ugyanabba az irányba kezdett húzni. Magatehetetlenül, összetört mivoltal hagytam neki, hogy úgy ráncigáljon, mintegy élettelen rongybabát. – Együnk!

33. rész

-Tae Hyung-

A reggeli nyári záporhoz képest délben már verőfényes napsütésben sétáltam. Meleg volt, még az a kevés ruhadarab is zavaró volt, amit épp viseltem. Ujjaim közt szorongatott jégkrém egyre inkább kezdte elveszteni formáját, és bár szívem szerint megettem volna, még se tehettem meg. Vagyis hát megtehettem volna, de akkor a szándék, hogy annak adjam, akinek szeretném, nem valósulna meg. Nem mintha szerintem nagy jelentőséget tulajdonítana amúgy neki…

Barátom néhány lépéssel járt előttem, így csak a hátát láttam mindvégig. Gyorsasága természetesen annak volt betudható, hogy előző éjszaka velem ellentétben nem rúgott be. Vagy legalábbis nem annyira, mint én, vagy a többiek. Ahhoz képest, hogy kiskorú vagyok, én fogyasztom a legtöbb alkoholt. Jól van ez így?

 - Megérkeztünk. – Állt meg az ismerős ház előtt. Nem egyszer kísértem már el eddig, de az épületbe még soha se tettem be a lábam, ezért izzadó tenyérrel, gombóccal a torkomban s gyermeki izgalommal léptem be a bejárati ajtón.

 - Azt a kurva eget… - Tátottam hatalmasra számat, ahogy végigpillantottam a modern, mégis családias berendezésen. Tudtam mindig is, hogy pénzesek, na de hogy ennyire?

 - Semmi érdekes nincs nálunk. – Eresztett felém egy mosolyt, ahogy elsétált mellettem, kivéve az ujjaim közt szorongatott jégkrémet. – Cho Hee! – Kiáltotta el a jégkrém tulajdonosának nevét. Jobban mondva a húgáét.

Heten voltunk barátok. Hosszú évek óta, annak ellenére, hogy sokunk nem egy településen élt, ennek ellenére mégis mindannyian Szöulba találkoztunk a másikkal, majd költöztünk végezetül oda.

A tény, hogy Kim Seok Jin nem egyedüli gyermek, és van egy húga, soha sem volt titok előttünk. Az életkora már annál inkább. Na meg a kiléte. Soha nem láttuk még a titokzatos lányt, Jin mindig is rejtegette előlünk. Egy ideig nem értettem meg hogy miért, de amikor kezdtünk férfiak módjára gondolkozni, és végignéztem Jimin meg Suga csajozásán, rögtön rájöttem, hogy miért félti. Ebből tudtam csak azt leszűrni, hogy lehet nincs olyan idős, mint én, de mindenesetre egy bomba nőről van szó. Jobban mondva bomba tiniről.

 - A húgod még alszik. – Jin édesanyja lépett be hozzánk, a nappaliba, hogy megölelje fiát, és tájékoztassa a tényről, hogy az említett személlyel mi a helyzet. – Gondolom te Jin barátja vagy. – Mosolygott rám kedvesen, ahogy elengedve fiát, felém sétált. Engedelmesen meghajoltam. – Nem ebédelsz velünk? Lassan kész is lesz.

 - Szívesen. – Hajoltam meg újra. Mindent megadtam volna egy kiadós ebédért, hisz a reggeli rámen már akkor se csillapította az éhségemet.

 - Foglaljatok helyet az ebédlőbe, én addig felkeltem azt a lusta lányt. – mondta még mindig mosolyogva, majd felindult az emeletre, ahol vélhetőleg Cho Hee szobája volt található.

 - Mennyi idős a húgod? – kérdeztem meg Jint, miután helyet foglaltam mellette az ebédlőasztalnál.

 - Tizenhat. Kookieval egyidős. – válaszolt készségesen, ámbár kétkedő kifejezéssel az arcán.

 - Akkor tehát fiatalabb, mint én?

 - Majdnem egy évvel. – Mosolyodott el végül. – Ő is decemberben született, csak néhány nappal hamarabb. 22.-én.

Szeretet teljesen beszélt a számomra addig még idegen lányról. Azt mindig is tudtam, hogy szereti a kishúgát, s hogy bármit megtenne érte, de azokban a percekben még inkább azt éreztem. Láttam rajta azt a feltétel nélküli szeretet, szemei csillogását és a halovány mosolyt ajkai szegletében.

 - Szia! – Ugrott hirtelen Jin nyakába az említett személy. Karjaival átölelte a fiú vállait, és arcába hulló haja ellenére is láttam, hogy széles mosollyal az arcán fúrja fejét a nyakába. Jin hangos kacajjal köszöntötte a lányt, aki percek elteltével engedte csak el testvérét, hogy helyet foglalhasson aztán végül. – Hello. – Hagyta el ajkát a tömör köszönés, ahogy vetett rám egy pillantást. – Ma este már itthon maradsz? – Nézett ismét testvérére.

Gyönyörű volt. Barna szeme hiába volt még álomittas, a megmagyarázhatatlan csillogás, ami még elképesztőbbé varázsolta, jelen volt íriszeibe. A csillagok eltörpülhettek a két szempár mellett. Tökéletesen beleillett arcának finom vonalaiba, haja barna hullámaiba. A szakadt póló, amit viselt, még az is elragadó volt rajta, s kiemelte válla törékenységét, nyaka puha bőrét. Másodpercek alatt bűvölt el, majd lett világos számomra, hogy Jin miért nem mutatja be nekünk. Nemcsak a fiúktól féltette, hanem az egész világtól. Szerette, mint a húgát, de úgy vigyázott rá, mint a világ legértékesebb gyémántjára. Óvta mindentől, amitől csak tehette.

 - Kikísérem V-t a vonatállomásra, aztán este csak a tied vagyok. – válaszolt végül Jin a húgának, aki kíváncsi tekintette fürkészte addig is bátyját.

 - Kitalálok oda egymagam is, nem… - Mielőtt befejezhettem volna mondandómat, Cho Hee a szavaimba vágott.

 - Anya, mi lesz az ebéd?

Nem hogy a szavaim a torkomon akadtak, de egy másodpercre még a gondolataim is megálltak. Megdöbbenve vettem tudomásul, hogy Jin húga totálisan semmibe vesz engem. Mintha ott se lennék.

 - Ne is foglalkozz vele. – Eresztett felém egy biztató mosolyt Jin, meglátva döbbenetemet. – Nem az a barátkozós típus.

S tényleg nem volt az. Jinen kívül csak az anyjával váltott néhány szót, engem észre se vett. Vagy csak nem akart. Így amikor fél óra elteltével befejeztük az ebédet, szó nélkül állt fel az asztaltól, hogy visszamenjen az emeleti szobájába. Jin mentve húga bunkósságát felajánlotta anyjának, hogy elmosogat, de az hallani se akart róla, s ezt kihasználva, hogy visszatér a házimunkába, el is köszöntem tőle. Természetesen jött a szokásos dumával, hogy szeretettel vár újra ebédre.

A félkettes vonattal mentem aztán vissza Szöulba, ahol a közös kis lakásunkba már vártak a többiek. S hiába szerettek volna beszámolót hallani Jin húgáról – mivel biztosak voltak benne száz százalékig, hogy találkozni fogok vele –, csak este tértem oda vissza. A napomat egy játékterembe töltöttem, hódolva ennek az ostoba szenvedélyemnek.

 - Na? – Hangzott el a kérdés Jimin száján, amint beléptem a lepukkant lakásba. Körbenéztem a társaságon, s meg kellett állapítanom, hogy mind az öten ott vártak engem a nappaliban.

 - Semmi érdekes nem volt. Pénzesek, elég fullos házban élnek. – Dőltem le HoSeok és Jungkook közé a kanapéra. – Az anyja elhívott ebédelni, istenien főz! – Sóhajtottam fel, felidézve magamban az étel remek ízét. – Találkoztam a húgával is.

 - Milyen a lány? – kérdezte izgatottan Suga. Már meg se lepett, hogy pont ettől a két embertől hangzanak el a kérdések.

 - Egyáltalán nem barátságos. Vagyis nem az a barátságos típus, de Jint rajongásig imádja. Kookieval egyidős, tehát Suga… - Néztem az említettre. – Hozzád képest elég fiatal. Te le is pattanhatsz róla.

 - Faszkalap! – Hatalmas csattanás kíséretében csapott egy nagyot a combomra, amit csak ajkaim között kiszűrődő halk jajgatással nyugtáztam.

 - Kinézetre milyen? – Jött az újabb kérdés, ezúttal Namjoon száját elhagyva.

 - Gyönyörű lány! – Sóhajtottam fel ismét. – Alacsony termetű, hozzá képest még Jimin is égig meszelő…

 - Te mekkora egy fasz vagy ma V! -  Ordított fel a barna hajú, aki nem alkalmazott rajtam testi fájdalmat, inkább sértődötten keresztbe fonta karjait a mellkasa előtt és egy fújtatás kíséretében dőlt a falnak.

 - Szoktunk viccelni, hogy Jin mennyire szépfiú, meg lánynak is szép lenne… Most képzeljétek el őt egy tizenhat éves lánynak, hatalmas barna szemekkel, alacsonyan, hosszú barna hullámos hajjal, hófehér puha bőrrel és kellőképp nagy szexi ajkakkal.

 - Már értem miért nem fogjuk mi soha látni… - Ismerte be keserűen az igazságot a mellettem ülő Jungkook. Hátradőlve a kanapén, kinyújtott lábakkal ült ott, kezeit összekulcsolva, míg szemhéjait lehunyta. Végignézve arcán, azokban a percekben valamiért, azaz érzés fogott el, hogy ő biztos fog találkozni a lánnyal.

 - Pedig én bármit megadnék érte, hogy egyszer az életben találkozhassak vele… - A fájdalmasnak ható szavak immár HoSeok ajkait hagyták el. A srác, aki még nemrég mellettem ült a kanapén, már az előszoba irányába sétált, ahol magára kapta a cipőjét, majd megragadta a bejárati ajtónak a hideg kilincsét.

 - Hova mész? – kérdezte meg Suga, ezzel pedig lezártnak tekintettük a Jin húga témát.

 - Veszek sört. – válaszolt HoSeok, mire Suga is felpattant a földről, hogy felvegye cipőjét, és megkínálva a fekete hajút egy szál cigarettával, elinduljanak a közeli éjjelnappaliba.

 - Neked is van egy olyan érzésed, hogy fogjuk még látni Jin húgát? - kérdezte meg Namjoon, percek elteltével, amikor már csak ketten voltunk a nappaliban.

Bólintottam egyet.

32. rész

 - Kim Cho Hee? – kérdezte meg hatalmas mosolyra húzódó ajkakkal. Mi a fene van ezzel a tanévvel? Lassan egész Szöul ismerni fog?

 - Te ki vagy? – Gyors mozdulattal rántottam ki csuklómat ujjai egyre erősödő szorítása közül, ami örömében akár fájdalmassá is válhatott volna.

 - Kim Tae Hyung. – Válasza közben felállt a padról, és egy határozott mozdulattal rántotta testemet az övéhez, hogy karjai erős szorítása között tartsa meglepett mivoltomat.

 - Neked nem a börtönben kéne lenned?  - kérdeztem meg átgondolatlanul, meglepetten, s halva kérdésemet, ő maga is meglepődött. Kihasználva meglepettségét, gyengéden eltoltam magamtól alakját.

 - Tényleg olyan vagy, mint ahogy Kookie mesélte. – Vigyorgott rám másodpercekkel később, ahogy eltűnt arcáról a döbbenet.

 - Mit mesélt rólam az a szerencsecsomag? – Vontam fel kérdőn bal szemöldökömet, majd érzékelve, hogy immár elröhögi magát, erőtlenül a padra rogytam. Hangos sóhaj hagyta el kiszáradt ajkaimat.

 - Hogy eléggé nagy a szád. – válaszolt majd egy perc elteltével kérdésemre, azután helyet foglalt velem szemben. – Eleinte nem értettem, hogy szexuálisan érti-e vagy így… De most már legalább tudom!

 - Látom, te se vagy normálisabb. – Sóhajtottam fel újra. – Jin komolyan veletek barátkozott? Pedig olyan normális volt…

 - Igazából ő meg Nam, akit normálisnak lehet nevezni. Néha Suga-t is, de az eléggé ritka. Na de mesélj! – Dőlt előre a padon, már-már a képembe mászva. – Milyen Kook? Jól bánik veled? Minden rendben van köztetek?

 - Szerintem ezeket később is meg tudjátok beszélni. – Mintegy megváltás, úgy hasított végig Jeong Guk hangja az úrrá lévő bénító csendben. Tekintetemet a padnál álló fekete hajú mivoltára irányítottam, s haloványan viszonoztam mosolyát, amivel engem nézett. – De örömmel látom, hogy megismertétek egymást. – A velem szemben ülőre is rámosolygott, majd helyet foglalva mellettem, átkarolta vállamat. – Úgy gondoltam, hogy mivel nehéz héten vagy túl és holnap még gyakorlatra is mész… - Egy pillanatra megállt mondandójában, majd élesen beszívta ajkai közt a levegőt, amit hangos sóhaj kíséretében engedett aztán ki. Tae Hyung kíváncsi tekintettel figyelte a mellettem ülő reakcióját és mimikáját. – Ezért ketten elmegyünk valamerre V-vel, de ha már itt vagy megkérdezem, hogy van e kedved velünk tartani.

 - Milyen gyakorlatra jársz? – Vágta közbe kérdését Tae Hyung, megelőzve válaszadásomba. Bár mindegy. Amúgy is nemmel válaszoltam volna, azt meg egy fejrázással is ki tudom fejezni.

 - Elvonóra járok… - válaszoltam természetesen. Vagyis csak próbálkoztam. Amúgy se mindennapos egy elvonón töltött gyakorlat, másrészt meg a tényező, hogy kihez járok, eléggé nem volt mindennapi. Na, jó… inkább csak az érzéseim.

 - HoSeokhoz? – kérdezett rá, láthatólag naivan.

 - Ühm… - A hang egyszerre hagyta el torkunkat Jeong Gukkal. A kellemetlenségünket, meg a tényt, hogy nem akarunk erről beszélni, mintha megérezte volna a velünk szemben ülő, ezért vidám, már-már túlságosan életvidáman témát váltott.

 - Cho Hee menj nyugodtan pihenni, én elrabolom a lovagodat, és megiszunk valamit a közeli kocsmában. De ne aggódj, csak annyit, hogy utána este tudja használni a farkát! – Tae Hyung elnevette magát, miközben felállt a padról, míg Jeong Guk kínos mosollyal, és pipacspiros arccal gyengéd csókot lehelt ajkaimra, ezután követte a barna hajú barátját.

Percekkel később is a padon ültem. A levegő egyre hűvösebb lett, s a rajtam lévő őszi kabát egyáltalán nem segített melegen tartani. Fáztam. Ennek ellenére mégsem mentem fel a kollégiumi szobába, ahol meleg volt. Csak ültem ott továbbra is, szerencsétlennek hatott jelenséggel a mellettem elhaladók számára. Egy-két kósza pillantásból kiszűrtem, hogy egyáltalán nem tartanak épelméjűnek, sőt. Valakin látszott, hogy oda akar jönni hozzám, megnézni, hogy egyáltalán élek-e még. Talán annyira furcsa látvány nyújtok október végén, egy padon ülve?

Újabb percek teltek el, mire megmozdultam. Na, nem azért, mert meguntam a fagyoskodást. Csak átkutattam zsebeimet, majd a táskámat, a dugi cigim reményében. De persze nem találtam. Az éjjeliszekrényemen hagytam. Lehet jobb is…

Hangosan felsóhajtottam, mintegy nyugtázva a tényt, hogy kénytelen vagyok abbahagyni a fagyoskodást és erőt venni lelkileg fáradt testemen, hogy felvonszoljam magam a negyediken lévő kollégiumi szobámba.

 - Kérsz? – A hangot még nem is volt időm felismerni, máris képembe volt nyomva egy szál nikotinrúd, amire azokban a percekben égetően vágytam. Az ujjakra néztem, amik tartották a fehér szálat. Férfikéz volt.

Felemelve fejemet a tulajdonosára pillantottam. A zöld hajú, Min YoonGi, becenevén Suga ült velem szemben velem. Kérdő pillantással viszonoztam álmos, és valószínűleg részegséggel itatott barna tekintetét.

 - Kookie-t keresem. – válaszolt tömören fel nem tett kérdésemre. – Kérsz? – Ismételte meg kérdését.

 - Ühm… Igen. – Bólintottam félénken, s elvettem a fehér szálat. Alig egy perc elteltével pedig már elégedetten nyugtázta szervezetem, hogy nikotinhoz jutott. – Elment mellesleg.

 - És esetleg van lehetőség arra, hogy megvárjam a szobájában? Sürgős lenne beszélnem vele…

 - Miért nem hívod fel telefonon?

 - Még múltkor, amikor berúgtam, elhagytam a telefonom, azóta meg nem vettem újat. – Rántott könnyedén a vállán. Számára minden ilyen egyszerű, és semmit se komplikál túl? Vajon jó ez így neki?

 - Felhívjam neked? – Szaladt ki ajkaim közül ösztönösen a válasz, pedig egyáltalán nem akartam belekeveredni a kettejük dolgába. Annak ellenére se, hogy biztos voltam benne teljes mértékig, hogy rengeteg közöm van hozzá.

 - Nem muszáj. Elég, ha beengedsz a szobájába, ott megvárom. Amúgy is éhes vagyok. – Nem voltam benne biztos, hogy tényleg egy halovány mosoly jelent meg ajkain, mindenesetre megszántam még nálam is szerencsétlenebbnek ható mivoltát. Meg hát örömmel töltött el, hogy nem csak én vagyok szerencsétlen… Vagy mégis?

 - Nincs kedved velem enni? – kérdeztem meg, meglepve vele. – Megkívántam most a hottokot, de egyedül nem szeretek enni. – Meg se várva válaszát, vagy, hogy bármiféle reakciót is produkáljon, felálltam a padról, kezembe véve táskámat. -  Gyere, meghívlak. – Ragadtam meg hófehér csuklóját.

 - Köszi… - Nyögte ki végül aztán, de már csak akkor, amikor elhagytuk a kollégiumi épületek közötti parkos részt.

 - Nem tudom mennyire is vagy társasági lény, de nem kell aggódnod, nincs kedvem annyira beszélgetni.

Elhangzott szavaimra csak egy megnyugodott sóhajjal válaszolt. Az utcákon sétálva egyetlen egy szót sem szóltunk egymáshoz. Zsebre tett kézzel, liluló ajkakkal, s gondolatok sokaságával elménkben, sétáltunk egymás mellett, akárcsak két idegen.

Október vége volt, fagyok jártak. A vékony kabát egyikünket se melegítette már, még sem tettünk ellene semmit se. Csak róttuk Szöul utcáit, meg sem állva egyetlen egy kereszteződésben sem. Nem tudom mi járhatott a zöld haj alatt lévő fejébe, de elkapva időnkénti rám pillantását, valószínűleg Jin járhatott a fejében. S én. A köztünk lévő hasonlóságok, illetve ellentétek. Vajon számára is annyira fájt az elvesztése, mint számomra? Soha nem fogom megtudni…

Még akkor se beszéltünk, amikor kikértem mindkettőnknek a hottok adagot, mellé egy üveg szojut, s helyet foglaltunk az egyik műanyag asztalnál. Percekig csendben ettünk, szojut is kérdés nélkül öntöttünk egymásnak.

Sejthettem volna, hogy a köztünk lévő csend sem fog örökké tartani. Valaminek történnie kell, hogy tönkre legyen téve. S abban a pillanatban, mikor szívem nem is két ütemet hagyott ki, hanem mondhatni leállt, éreztem, hogy az estének végleg vége szakadt. Ha csak nem az egész életemnek.

 - Szereted Jung HoSeokot? – kérdezte meg a zöld hajú, Min YoonGi névre hallgató személy, komoly kifejezéssel az arcán, még komolyabb tekintettel.

31. rész

A nap még fel sem kelt, amikor becsuktam magam mögött Jeong Guk szobájának ajtaját. Nem éreztem úgy magam, hogy azt a reggelt az ő társaságában bírnám eltölteni, és úgy tenni, mintha minden rendben volna. Hisz a tegnap este még oly elevenen élt bennem, mintha percekkel ezelőtt történt volna meg. Így is csak azért töltöttem vele az éjszakát, mert halkan sírva elaludtam.

Magányos mivoltom sétált a kollégiumi épületek közt. A hűvös, hajnali idő átjárta minden porcikámat, s bár az eső illata lengte be a levegőt, és a talaj is már fagyponthoz közeli volt, én mégis a kezemben vittem a magas sarkúmat. Nem érdekelt, hogy meg fogok fázni, esetleg felfázni. Csak kábultan, még félig álomban, sétáltam vissza a kollégiumi szobámba, ahol az üresség fogadott. Seol Hi természetesen nem tartózkodott ott. Ledobva a földre a cipőt, a kényelmetlen ruhámba dőltem be az ágyba, s hunytam be szemeimet. Nem aludtam, nem voltam rá képes. Mindössze mélyeket lélegezve a párnám illatából idéztem fel a tegnap esti beszélgetést.

 - Mi történt? – kérdeztem meg kíváncsian, szüntelen figyelve a velem szemben ülő íriszeit.

 - Már akkor is te voltál a téma igazából… - Harapott bele finoman alsó ajkába, míg pilláit lehunyta. Jobb kezével orrnyergét dörzsölte meg, majd újra rám pillantott. – Nem emlékszik már rá senki se, olyan részegek voltak, de meséltem nekik rólad. Mármint, hogy veled járok egy egyetemre. Jin rejtélyes kishúgával, akit soha senki nem látott, hisz a bátyja úgy féltette, mintha egy értékes gyémántról lenne szó. S természetesen kíváncsiak voltunk milyen is vagy. Hasonlítasz-e rá, vagy sem? Szép vagy-e, vagy sem? Megannyi kérdés kavargott bennünk. Tae említett valami olyasmit, hogy találkozott veled, de hát ő mindig ostobaságokat beszélt, ezért nem is hittünk neki.

 - Ennek mi köze van HoSeok tettéhez? – Szakítottam félbe monológját. Az elhangzottakat eddig is tudtam, hisz soha nem rejtették véka alá, hogy milyen gondolatok játszódtak le bennük velem kapcsolatban.

 - HoSeok volt az, aki leginkább kíváncsi volt rád. Nem ismert téged, de szenvedélyesen rajongott érted. Emlékszel arra, hogy valaki mindig küldött neked ételt? A kedvencedet?

 - Igen. – Bólintottam.

 - Ő volt az. – Sóhajtott fel. – Persze ezen akkoriban senki se csodálkozott, hiszen mindenki valamilyen szinten kapcsolatot akart veled létesíteni, főleg miután Jin hazaköltözött, majd meghalt. – Tartott néhány másodperces néma csendet, majd folytatta magyarázatát. – De az utolsó látogatás után annyira összetört, hogy megfenyegetett engem, hogyha kapcsolatot merek létesíteni veled, akárcsak barátságot, ő azt tönkre fogja tenni. Akkoriban nem foglalkoztam úgy ezzel a dologgal, mert miért is tettem volna? Nem tartottam vele a kapcsolatot a temetés után, majd annyi volt az információm róla, hogy elvonón van. Csakhogy amikor kiderült, hogy te hozzá jársz gyakorlatra… Megijedtem.

 - Azért, mert tönkre akarja tenni a kapcsolatunkat? – Vontam fel kérdőn az egyik szemöldökömet. Persze ostobaság volt tőlem arra várni, hogy valami értelmes magyarázatot kapjak a köztük zajló vitára, hiszen Jeong Gukról volt szó.

 - Eleinte azért.

 - S most…?

Egy ideig nem válaszolt. Csak engem nézett aggódó tekintettel, felgyorsult lélegzettel, s remegő ajkakkal. Nem értettem különös viselkedését, azonban mikor ajkai résnyire nyíltak, nyelve hegyével finoman benyálazta őket, majd suttogó válasza befurakodott hallójáratomba, a szívem két ütemet is kihagyott.

 - Mert tényleg szeret téged.

Hangosan felsóhajtottam. Kinyitottam egyre nehezedő pillámat, és ellentmondva testem akaratával, felkeltem az ágyról. A konyhába vánszorogtam, hogy egy éltető fekete nedűt lefőzzek, majd a dugi cigim kíséretében elfogyasszam.

Alig öt perc elteltével, immár melegítőben, és vastag pulóverben ültem az aprócska erkély egyik székébe, s jobb kezembe a kávésbögre, a másikban pedig egy szál cigaretta volt. Ritkán dohányoztam, évente maximum két dobozzal szívtam csak el, de éreztem, hogy nekem aznap reggel szükségem van egy esetleg két szál nikotin rúdra.

 - Ezt honnan veszed? – Időbe telt mire ez a kérdés elbírta hagyni ajkaimat, és valószínűleg a lélegzetem teljesen le is állt, mert egyáltalán nem éreztem, hogy a mellkasom fel-le emelkedne. Bezzeg a szívem eszeveszett dobogását a torkomban azt éreztem.

 - Ismerem már annyira, hogy felismerjem a jeleket rajta. – Hajtotta le fejét. Újabb percekig csendben ültünk egymással szemben, de ezúttal ezt a csendet ő szakította meg. – Azért van ez a viszály köztünk, mert mindketten magunkénak akarunk. Lényegében tényleg a te hibád, de mélyebb gyökerei vannak a dolognak, nem egy hónapos esemény az egész. Természetesen, ha nem szeretnélek, akkor nem foglalkoztatna a dolog, de így, hogy nagyon is szeretlek… Nem tudok megállt parancsolni magamnak és akárhányszor látom, veszekszem vele, vagy megütöm. Mint most az este…

 - Mi van akkor, ha én őt választom? – kérdeztem meg félve, halkan, már-már remegő ajkakkal. Látszólag azt hitte csak egy szimpla kérdés ez tőlem, és egyáltalán nem gondolom komolyan. Pedig tényleg komolyan kérdeztem tőle. Ha még ezt, akkor nem is tudtam.

 - Soha nem fogom hagyni.

***

Villámgyorsasággal teltek el a napok. A vasárnap hajnalt az este követte, majd a hétfő reggeli előadás, amik azon a héten csütörtök estig kitöltötték az óráimat. Ahogy az ősz egyre inkább úrrá lett az időn, úgy változott szinte mindenki zombivá. Előadás, evés, alvás, nap, mint nap. Vagy lehet, hogy ez csak arra a hétre jellemző?

Öt óra is jócskán elmúlt már, mire zsibongó fejjel, és egy enyhe migrén kíséretében kiléptem az egyetem üvegajtaján. Seol Hi két méter megtétele után el is köszönt tőlem, s rohant lovagjához, aki már ott várta őt a falnak támaszkodva. Intettem egyet neki is, majd hátat fordítva a szerelmespárnak, akiktől csak a hányinger kapott el, elindultam a kollégium irányába. Nem vágytam társaságra, főleg nem Jeong Gukéra, aki majd minden egyes nap rám tukmálta magát és a nyálas szerelmét. Aznap este csak egy forró zuhany és a meleg ágyam társasága volt az, ami vonzott. Mondhatni még egyetlen egy szót se akartam váltani az emberekkel.

Szerencsére a kollégiumot és a hatalmas egyetemi épületeket csak tíz perces séta kötötte össze. Még nagyobb szerencsémre pedig rajtam kívül senkit se láttam ott tartózkodni. Egyedül voltam. Csak én, a migrénem és a kósza gondolataim. A vasárnap lezajlott beszélgetést egyáltalán nem sikerült elfelejtenem, mi több. Az idő múlásával még inkább felelevenedett bennem, és kitöltötte minden maradék gondolatomat, amit esetleg azzal tölthettem volna, hogy mégis mi a fenét fogok enni jövő héten. Mert a pénzem az természetesen elfogyott. Ideje volna hazalátogatnom...

A szívem hatalmasat dobbant, mikor megpillantottam egy alakot, háttal nekem, mégis azon a padon üldögélve, ahol múltkor HoSeok várt engem. Ám ijedelmem – egyáltalán megijedtem? – hamar elmúlt, hisz az ott üldögélő mivolta hamar elhessegette HoSeok gondolatát. Haja formája, s színe se hasonlított arra a személyre, akinek alakja kitöltötte gondolataimat azokban a pillanatokban. S mikor hátrafordult, valószínűleg abba a reménybe, hogy megérkezett a személy, akire vár, megpillanthattam arcát is.

Vele ellentétbe az én arcomra nem ült ki a döbbenet, s számat is sikeresen becsuktam, mikor észrevettem, hogy akaratlanul is próbálom utánozni bamba kifejezését. S mintha mi se történt volna az elmúlt másodpercek alatt, utamat újra a kollégium bejárata felé folytattam, hiszen a padon ülő alak egyáltalán nem hessegette el antiszociális érzéseimet. De szerencsétlenségemre nem jutottam két méternél továbbra, hisz puha ujjai megragadták csuklómat, megállásra kényszerítve fáradt testem. Felvont szemöldökkel néztem az idegenre, és érdekes tettére.

 - Kim Cho Hee? – kérdezte meg hatalmas mosolyra húzódó ajkakkal. Mi a fene van ezzel a tanévvel? Lassan egész Szöul ismerni fog?

 - Te ki vagy? – Gyors mozdulattal rántottam ki csuklómat ujjai egyre erősödő szorítása közül, ami örömében akár fájdalmassá is válhatott volna.

 - Kim Tae Hyung. – Válasza közben felállt a padról, és egy határozott mozdulattal rántotta testemet az övéhez, hogy karjai erős szorításai között tartsa meglepett mivoltomat.

30. rész

Az ágyon ülve vártam megérkező mivoltát. Ujjaim várakozás közben addig tördeltem, míg már fájni kezdett cselekedetem, s tudtam, hogy abba kéne hagynom, mégse voltam rá képes. Ahogy teltek a percek, úgy lettem egyre idegesebb. De miért is voltam az? Talán a kialakult helyzet miatt? A csók miatt, ami a lépcsőn csattant el? Az este okozta volna ezt?

Ezernyi kérdés, ám válasz egyre se jött. Csak teltek a percek, szinte villámgyorsasággal szálltak tova, s idegességem is úgy fokozódott.

Lehet csak tíz perc telt el, esetleg negyedóra, mégis, mikor meghallottam a zár ismert kattanását, ami jelezte, hogy a szoba lakója megérkezik, felálltam az ágyról. A belépő alak elé sétáltam, már-már lerohanva nyúzottnak ható mivoltát. Ideje se volt, hogy felfogja létezésemet, ösztönösen, mint aki megsajnál egy kisfiút, úgy öleltem át derekát. Másodpercek alatt reagált cselekedetemre, átölelve apró alakomat.

Percekig álltunk ott, egymás karjaiban. Ajkaival finoman fejem búbjára csókolt újra s újra, míg karjai egyre szorosabban ölelték át elgyengülő testemet.

 - Annyi mindent kérdeznék tőled… - Suttogta halkan. Nem mozdultam, de ő se. Továbbra is ugyanúgy álltunk.

 - Kérdezz… - Akárcsak ő, én is ugyanolyan halkan suttogtam.

 - Félek a választól. – Ez volt az a pont, amikor gyengéden eltolt magától egy halk sóhaj kíséretében. Megragadva kezemet az ágyra húzott, majd velem szemben foglalt helyet. – Tudod Cho Hee, olyan vagy nekem, mint egy pillangó. – Eresztett felém egy halovány mosolyt.

 - Miért? – kérdeztem döbbenten, de az apró mosoly az én ajkaim végében is megjelentek.

 - Itt vagy, de nem érlek el… - Mosolygott rám haloványan újból.

 - Ezt hogy… - Nem bírtam befejezni. Mutatóujját finoman ajkaimra helyezve csendre intett.

 - Ne mondj semmit, egyetlen szót se! Csak mosolyogj rám… Kérlek.

Nem tudom miért, de meghallva halk kérését, ami könyörgően, erőtlenül, mégis betöltve a szoba csendjét reményével, azonnal teljesítettem. Nem az a szívből jövő hatalmas mosoly ült ki az arcomra, sőt ez a mosolyom semmihez se volt fogható. Ez a mosoly csak az ő mosolya volt. Az ajándéka, a szeretetem jelképe ő feléje, amiért oly sok szenvedésen ment keresztül miattam. S bár kapcsolatunk hazugság volt, a mosolyom felé szívből jövő volt. Őszinte, talán a legőszintébb, amit az elmúlt egy évben neki szántam. Azokban a percekben még azt is képes voltam ezáltal elhinni, hogy ez a kapcsolat elérheti azt a szintet, amit oly annyira szeretne.

 - A pillangó is ilyen. – Kezdett bele halkan mondandójába. – Gyönyörű, szemet gyönyörködtető látvány, azt érzed, hogy meg akarod érinteni, mi több, magadénak tudni. És amikor már elég közel vagy hozzá, hupsz, elrepül. De mikor sikerül megérintened, megszerezned magadnak… Törékeny lényt kapsz, aki hiába elragadóan meseszép, hiába érzed még mindig azt, hogy magadénak akarod, előjön belőled a félelem érzése. Mi történik, ha elengeded és összetöri magát? Mi van akkor, ha elengedem a kezedet, és te összetöröd magadat? Félek ettől, rettenetesen félek. Könyörögve kérnélek meg arra, hogy kérlek, ne tűnj el mellőlem, de nem tehetem meg. Olyan vagy, mint egy pillangó.

 - Miért félsz ettől? – kérdeztem meg egészen halkan. Valószínűleg számról olvasta le a szavakat, olyan halk volt kérdésem.

 - Ismerlek Cho Hee. Ha te nem is vetted észre sose, de láttam rajtad az elmúlt egy évben az összes fájdalmat, a gyengeséget. Tudom, hogy mennyire törékeny vagy, s biztonságban akarlak tudni. Magam mellettem.

 - De én…

 - Számomra olyan vagy, mint egy álom… - Sóhajtott fel. Elengedve kezemet, amit eddig ujjai közt szorongatott, felállt az ágyról, s úgy nézett le rám. – Egy magasan szálló pillangó.

Szerettem volna kérdezni tőle, megindokoltatni ezeket a mondatokat, ám nem hagyott rá lehetőséget. Belépve a fürdőszobába magára csukta az ajtót, alig két perc elteltével pedig a víz csobogását hallottam a zuhanykabinból, ami alá valószínűleg beállt. Hirtelen ötlettől vezérelve, s át se gondolva tettemet, felálltam én is az ágyról, majd beléptem a fürdőszoba fehér csempés falai közé. Egy pillanatra mintha megremegett volna kezem, a kilincset szorongatva ujjaim közt, míg belélegeztem a helyiség párás levegőjét. Mit sem törődve a következményekkel, vagy, hogy egyáltalán mennyire okos dolog ez tőlem, levettem a kényelmetlenné vált piros ruhámat, s a gyönyörű csipkés fehérneműre fittyet hányva, beálltam Jeong Guk mellé a zuhanykabinba. Érzékelve, hogy már pedig nincs egyedül, még levegőt is elfelejtett venni. Másodpercekkel később engedte ki tüdejébe rekedt levegőt egy meglepett nyögés kíséretében. Ekkor tudatosult bennem, hogy míg engem intim helyeken fed valami, addig őt semmi.

Hát ez roppant hülye dolog volt tőled Cho Hee! – Futott át rajtam a felismerés.

 - Öhm… - A nyögés kíséretében immár egy értelmesnek mondható hang is elhagyta torkát.

 - Miért vagyok számodra egy pillangó? – kérdeztem meg határozottan. Jobban mondva próbáltam határozottnak tűnni, szemeit nézni, esetleg a nyakát, de egy centivel se lejjebb. Bezzeg más csaj az egyetemről mit meg nem adna érte, ha a helyembe lehetnének. Tálán meg kellene néznem, hogy mekkora neki?

 - Ezt itt szeretnéd a zuhanyfülkében, meztelenül megbeszélni? – Lepődött meg kérdésemen.

 - Én nem vagyok meztelen.  – Rántottam enyhén vállaimon. Ösztönösen lehajtva fejemet, ami oly megszokott dolog volt tőlem ilyenkor, kénytelen voltam véglegesen beismerni, hogy kibaszott hülye vagyok. Úgy akarok vele beszélni, hogy ő meztelen?

 - Értékelem én, hogy egy pár vagyunk meg minden, de én nem készültem fel arra, hogy pont most, miután megütöttem az egyik barátomat, és téged is elég távolinak érezlek magamtól, akkor belépsz mellém egy szál fehérneműbe – Nézett végig vizes mivoltomon, s bár a fehérnemű rajtam volt, hála a víznek, egyre jobban átadta az alatta lévő dolgokat. -, ami nem mellesleg nagyon vadító, és a meztelen testemet nézve várod, hogy válaszokat adjak.

 - Nem nézek a meztelen testedre.

 - Akkor nem ért volna rá később? – Vonta fel egyik szemöldökét.

 - Nem. – válaszoltam könnyedén. – Később a fáradtságra hivatkozol, oldalra dőlsz és alszol, másnap meg beadod, hogy elfelejtetted. Most kérem a válaszokat, különben addig nem mozdulunk innen.

 - Kim Cho Hee, te hihetetlen vagy! – Nézett rám bosszúsan, majd végezetül hangosan felkacagott.

 - Na? – Néztem továbbra is arcát, immár sürgetően.

 - Vedd le azt a szerencsétlen fehérneműt, így se fed már túlságosan sokat. – Ujjaival melltartóm pántjához nyúlt, s hiába volt vizes, könnyed mozdulattal szabadította el helyéről, majd eztán az elsőt követte a második is. Megszeppent arcomat látva a megrökönyödni készülő testemet az ő meztelen testéhez húzta, hogy átöleljen karjaival. – Ne nézz rám ilyen őzike szemekkel. Nem fog megtörténni, ha nem akarod. – Súgta fülembe megnyugtató hangjával. – Csak ha már itt vagy, büntetésképp meg kell mosnod a hátam.

 - Rémálmaim lesznek a feneked meztelen látványától. – Toltam el magamtól a halkan kuncogó Jeong Gukot.

Igaza volt. Tényleg nem történt meg. Egy-két alkalommal persze szóvá tette, hogy miért vagyok ilyen szende szűz kislány, ám cselekedni már Ő, sem mert. Szerintem néhány helyzetben sokkal jobban zavarban volt, mint én. Pedig rajtam tényleg nehéz volt túltenni, az arcomat most kivételesen Jeong Guk miatt öntötte el a pipacspiros szín és nem HoSeok miatt.

Egy óra elteltével már az ágyban feküdtünk, míg a földön ramenes zacskók és üres tányérok hevertek. Ez az új közös élmény éhessé tett minket, és mivel nem volt kedvünk elmenni valahova normális ételt enni, ezért a gyorsan elkészíthető ramen mellett döntöttük. Amit hanyagul szanaszéjjel hagytunk. Sebaj, Jeong Guk szobája, majd ő feltakarít.

 - Megcsókolt? – kérdezte meg halkan. Fejem a mellkasán pihent, míg az ő egyik karja a hátamon.

 - Kicsoda? – kérdeztem meg, de nem néztem rá, továbbra is a tévét bámultam, na meg azt az ostoba műsort, amibe valami banda parádézott.

 - HoSeok. – válasza közben élesen szívta be a levegőt, amit aztán orrán keresztül fújt csak ki, mivel ajkait szorosan összepréselte, valószínűleg ösztönösen, ahogy meghallotta a nevet, amit kiejtett a száján.

 - Nem. – Hazudtam. Újra.

 - Miért vele mentél el a bálba? Ő kényszerített rá? – Éreztem, hogyha elkezdi a kérdezősködést, akkor soha se fogja abba hagyni. Hát így is volt.

 - Én kértem meg rá… - Ismertem be kelletlenül egy halk sóhaj kíséretében. Megelőzve kérdését, válaszoltam rá rögtön. – Tudod, én azért jóba vagyok vele. És hát nem volt ki elmenjen velem, meg hát, na…

 - Akkor ez olyan, hogyha én nem vagyok, akkor rögtön hozzáfutsz? – kérdése halk volt annak ellenére, hogy érzések tömkelege kavargott benne, legfőképpen düh.

 - Érts meg Jeong Guk – Sóhajtottam fel újból, de már ültem mellette. -, én jóba vagyok vele, hisz hozzá járok gyakorlatra. Te lehet, hogy utálod, és igazából nem is értem miért rajtam veszekedtek mindig, de nem tudok máshova menni. De csak december végéig leszek ott, két és fél hónap, heti egy alkalom, kibírod. Aztán úgy se látom soha többet.

 - Mi van akkor, ha felkeres téged ezek után? – Nézett rám hatalmas pillái közül, melyek még inkább kihangsúlyozták aggodalomtól tágra nyílt hatalmas barna szemeit.

 - Miért rajtam keresztül veszekedtek, amikor igazából sokáig nem is voltam nálatok közös pont, most meg a világ legnagyobb ellenségei vagytok? – Tereltem a témát. Láttam, hogy kezdte kerülni a szemkontaktust, és szívesen elhúzódott volna tőlem, de hamar megakadályoztam ebben. – Válaszolj Jeon Jeong Guk. – Néztem rá szúrós tekintettel. – Ha nem vagy hajlandó, akkor megkérdezem majd HoSeoktól pénteken, ő biztos szívesen válaszol rá.

 - Ez aljas húzás volt. – Ült fel ő is, hogy tekintetünk majdnem egy magasságba kerüljön. – Hamarabb kezdődött ez a balhé közöttünk. Jin halálakor. Igazából a csapat többi tagjával sincs már túlzottan jóba, Jiminnel beszélget csak ötünk közül.

 - Miért?

 - Mikor Jin még élt, már akkor is sejtettük, hogy kipróbálta a drogokat, és amikor kiderült, hogy Jin meg fog halni, hazamegy a családjához, hogy velük lehessen, főleg a húgával… - Elhallgatott. Éreztem a tekintetét magamon, de én képtelen voltam ránézni. A torkomat szorongató gombócot próbáltam visszafojtani, hogy ne kezdjek el sírni a saját ostobaságom miatt, ami az óta is csak kínoz. – Nekem már elkezdődött az egyetem, tisztán emlékszem, mert már téged is láttalak az aulába, meg elég sok helyen, és úgy döntöttünk mind a hatan, hogy akkor elmegyünk Jinhez. Éreztük, hogy az lesz az utolsó találkozásunk, ezért mindannyian szótlanok voltunk. Kivéve HoSeok. Ő már akkor is bedrogozott a találkozó utáni estén, a kikötőbe, ahova vittelek. Elviselhetetlenül viselkedett, mindenkivel csak összeveszett, a többiek meg vevők voltak erre az alkohol miatt. Én aznap kivételesen nem ittam, mert vezettem, ezért egyedüli voltam, akibe nem tudott belekötni. Vagyis csak azt hittem.

29. rész

Ő szólalt meg ismét elsőnek. Rekedtes hangja betöltötte a néma csendet, ami kitöltötte a köztünk lévő levegőt, ami már-már forró volt, mégis fagyos.

 - Gyönyörű vagy.

Arcomat elöntötte a jól megszokott pír, s fejemet lehajtva léptem arrébb az ajtóban, hogy vendégem be tudjon fáradni. Elsétálva mellettem, keze gyengéden végig simított karomon, ami csak rontott helyzetemen. Arcomat ismét elöntötte a pirosság, s lassacskán ugyanolyan színt öltött, mint a ruhám.

 - Szóval itt laksz? – kérdése újra betöltötte a néma csendet, ám hangja már nem volt rekedtes, s zavara is eltűnt.

 - Igen… - válaszoltam halkan, míg becsuktam a bejárati ajtót.

 - Van egy szobatársad is? – Fordult felém, hogy tekintete újra végignézze mivoltomat.

 - Ühüm… - Bólintottam. – De ő már elment a barátjával.

Nem mondott semmit. Íriszeit az enyémekbe fúrva lassan elindult felém. Már csak milliméterek választottak el egymástól, s a szívem is a torkomban dobogott, amikor hirtelen megragadta kézfejemet. Ujjait az enyémek közé helyezte, összekulcsolva ez által a kezünket. Éreztem, amint a torkomban dobogó szívem kiugrani készül a helyéről, és még levegőt is elfelejtettem venni ujjai finom érintése miatt.

 - Ne légy zavarba. – Súgta halkan fülembe. Ajkai a fülcimpámat súrolták, melytől egész testem libabőrős lett. Vártam, hogy arcomat elöntse a pír, de ez elmaradt. Valami egészen mást kezdtem érezni, amit nem tudtam mire vélni. – Ma tégy úgy, mintha a való életben is egy pár lennénk.

Valami olyasmire számítottam, hogy elengedi a kezemet ezek után, és felröhög, mondván, hogy csak viccelt, de ez elmaradt. Ujjai gyengéden megszorították az enyémeket, és megfordítva megszeppent alakomat, a folyosóra húzott ki. Türelmesen megvárta, míg feleszmélek a kábultságból, hogy bezárjam a kollégiumi szoba ajtaját, a kulcsot pedig a táskába helyezzem.

Nem is emlékszem már az útra, míg eljutottunk a bál helyszínére. Csak magára az érzésre emlékszem. Hogy puha bőre jólesően ért az enyémhez, hogy szívem minduntalan hatalmasat dobbant, megérezve rám szegeződő sötét szempárját, hogy halk suttogó szavai nyakamat, s fülemet csiklandozta, míg lehelete szinte égette a bőrömet.

Azokban a percekben nem érdekelt Jeong Guk. A tény, hogy családi okok miatt vissza kellett mennie Busanba, úgy hatott, mintha egy kifogásként hagyott magamra, Jung HoSeok karjaiba dobva. Pedig, ha nem ment volna el, akkor, mint egy álompár léphettünk volna be a tornaterem ajtaján, a figyelő szempárok sűrűjébe, s suttogó párosokat magukra hagyva, míg elsétálunk mellettük. De így, hogy mondhatni egy ismeretlennel az oldalalom sétáltam be, jelentéktelennek számítottam.

A legközelebbi italpulthoz sétáltunk. HoSeok az elvonóra hivatkozva csak egy pohár alkoholmentes koktélt kért, de én éreztem, hogy valami erősebbre van szükségem, ezért az imádott whiskymet szorongattam percekkel később a kezemben. Szerettem volna mellette kulturált maradni, és lassanként elkortyolgatni az alkoholos nedűt, ám amint a legelső korty jólesően lecsúszott a torkomon, nem bírtam megállni, hogy a többi ne kövesse. A mellettem álló meglepetten nézte hogyan fogy el a majd egy decinyi alkohol, s lesz másodpercekkel később üres a pohár.

 - A főiskolán inni is meglehet tanulni? – Nevetett fel HoSeok.

 - Nem itt tanultam meg inni… - Néztem rá, majd az üres pohárra.

 - Hozok még. – Vette ki az ujjaim közt szorongatott tárgyat, s helyére a koktélját tette be. Percekkel később tért csak vissza, immár whiskyvel a kezében. – Ha ezt is ilyen gyorsan szeretnéd meginni, akkor szólj, mert egyszerűbb a pult mellett állva kérni a következőt neked. – Meglepő módon kijelentése nem az a tipikus bunkó beszólásnak hatott, hanem poénféle lett volna tőle. Bár az már mellékes, hogy valószínűleg az elvonón elfelejtette, hogy mi az a poén, mert bár vigyorgott mondata közben, a hangszíne semlegesnek volt mondható. – Nem megyünk ki? – kérdezte meg rögtön, amint látta, hogy nem szólok semmit se elhangzott mondatára.

 - De. – Bólintottam egy egészen aprót.

Ujjait ismét az enyémek közé helyezte, s gyengéden megszorítva kézfejemet, újból maga után kezdett húzni. Átvergődve az egyre növekvő tömegen kínzóan hosszú perceknek tűnt, míg kiértünk a friss levegőre. Az október hűvöse már javába belengte a levegőt, s hiába volt kellemesen hűvös mikor mentünk a csarnok felé, azt elhagyva fél óra eltelte után, a levegő kellemetlenül lehűlt. S hát természetesen én ostoba miért is vittem volna magammal kabátot…

Melegség lett úrrá rajtam. Megérezve a zakó nehéz súlyát azonnal rájöttem, hogy HoSeok műve az egész. Rásandítva a mellém sétáló mivoltára, megláthattam, hogy mindössze csak egy ing van rajta, semmit több.

 - Ne fázz meg… - Súgtam halkan, majd ujjaimat kicsúsztatva az övéi közül, már épp készültem volna levenni a zakót, mikor égetően forró keze megakadályozott ebbe.

 - Nem fogok megfázni, ne aggódj. – Akárcsak én, ő is halkan súgta ajkait elhagyó szavakat.

 - De nincs túl hideg ahhoz, hogy… - Nem bírtam befejezni a mondatot. Mutatóujját ajkamra helyezve intett csendre.

 - Cho Hee… - Ajkai közül halkan elhagyó nevem hallatán bizsergés futott végig hátamon. Megrökönyödve álltam vele szemben, még levegőt is elfelejtettem venni. S amint tekintetünk találkozott, elmémbe egyetlen egy mondat hangzott el: csókolj meg! – El kell mondanom valamit… - Hajtotta le fejét, míg alsó ajkát egészen finoman bekapta.

 - Mit? – kérdeztem meg rekedtes hanggal. Nem tudom, hogy ő ezt észre vette-e vagy sem, de hangom szánalmas módon elárulta belső gondolataimat, s azt, hogy mire is vágyok valójában.

 - Először azért csókoltalak meg, mert féltékeny voltam Jungkookra, sőt még most is az vagyok. De amikor ott az irodában viszonoztad a csókot… - Elhallgatott. Eltelt talán egy perc is, mire képes volt folytatni. – Igazság szerint mindvégig hazudtam neked. - Sóhajtott fel. – Először azért akartalak eltaszítani magamtól, mert Jin húga vagy. Majd pedig Jungkook miatt, de valójában egyetlen egy oka volt ennek, és csak most jöttem rá.

 - Nem értem…

 - Azt hiszem… - Újból elhallgatott. Immár alsó ajkát erőteljesebben harapta be, míg tekintete zavartan nézett hol rám, hol pedig a földre. Látszólag kereste a szavakat, nem tudta hogyan fejezze ki magát. – Bassza meg Cho Hee nem vagy közömbös számomra! Soha nem is voltál! – Kiáltotta el magát.

Megrökönyödve álltam vele szemben. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy hangosan felsóhajtsak-e, esetleg válaszoljam azt, hogy számomra sem közömbös, vagy az ujjaim közt szorongatott pohár tartalmát húzzam le. Csak álltam ott tehetetlenül, míg a másodpercek villámgyorsan szálltak tova. Az előttem álló HoSeok kapkodva vette a levegőt, látszólag egyszerre volt izgatott és zavart, s talán életében először nem tudott mit kezdeni a helyzettel.

A levegő mintha megfagyott volna körülöttünk. A szél, ami eddig egészen csendesen fújt, mintha elmúlt volna. A lélegzetünk se látszott már, hiába lett percről percre egyre hidegebb. Csak tehetetlenül álltunk a másikkal szemben, mintegy csodára várva. De hát mégis milyen csodára? HoSeok elhangzott szavai, ami még így se a teljes igazságot fedte érzéseivel kapcsolatban, azok a szavak voltak, amire mindketten vágytunk, még se merte egyikünk se kimondani.  S bár elhagyta száját ezek a szavak, mégis tisztába voltunk vele, hogy ez számunkra nem lesz olyan egyszerű. Sőt, az is előfordulhat, hogy ezek a szavak mindössze ennek az éjszakának a varázsa. Azoké a perceké, amikor ott egymással szemben, kettesben, a külvilágot kizárva töltjük.

Meg se lepődtem már, amikor HoSeok lassú léptekkel elindult felém. S már csak alig néhány centi választott el minket egymástól, amikor egy hang, ami a nevemet formálta, pontosan úgy, mint annál a bizonyos pados incidensnél, visszarántott minket a valóságba. Kegyetlenül, mintha csak egy kést döftek volna belénk.

 - Te mi a faszt keresel itt? – Jeong Guk hangja valószínűleg hangosabb volt a kelleténél, de a kábulattól ezt nem érzékeltem.

 - Neked nem Busanba kéne lenned? – kérdezte meg HoSeok, aki hamarabb túltette magát az előbb történteken, mint én. Bárcsak nekem is ilyen könnyedén menne…

 - Ott hagytam a szüleimet, hogy a barátnőmmel legyek és elvigyem a bálba, de a fene se gondolta, hogy téged talállak itt vele. – Mellém érve azonnal megragadta csuklómat, s szorosan a teste mellé húzott. Dühébe még azt se vette észre, hogy HoSeok zakója van rajtam, a kezemben lévő whiskyt meg majdnem kiönti. – Mit képzelsz magadról, hogy idejössz hozzá? – Ordította el magát, ezzel egy időben pedig ellépett mellőlem, hogy HoSeok előtt centikre meg tudjon állni.

 - Mi van akkor, ha ő hívott el? – Vonta fel egyik szemöldökét, míg ajkai egy egészen halovány mosolyra húzódtak.

 - Még hazudozol is róla?!

Jeong Guk torkát elhagyó kiáltás volt az utolsó, ezek után betelt nála a pohár. Villámgyors léptekkel lépett HoSeokhoz, már-már hozzáérve, s ezt követően ökle a vele szembe álló felé lendült. Hangos sikolyom kísérte tettét, elnyomva a csattanást, ami jelezte Jeong Guk ökle és HoSeok állának találkozását.

Ezek után nem követtem az eseményeket. Egyrészt a döbbenet miatt, amit Jeong Guk cselekedete váltott ki, másrészt a tény, hogy észre se vették sikoltozó alakomat. Szinte kizártak a külvilágból, s csak a másikkal voltak elfoglalva. Jobban mondva azzal, hogy hogyan verjék szét a másikat, miközben már rég nem én voltam a vita tárgya, hanem az ő párosuk.

Alig néhány percig álltam csak ott, mindössze addig, amíg sikerült valamelyest feleszmélnem a kábulatból, majd hátat fordítva a veszekedő, illetve verekedő párosuknak, elindultam az ellenkező irányba. Több méteren keresztül hallottam még a vitájukat, de csak sétáltam tovább, mintha mi se történt volna. Útközben persze azért húzóra megitta a pohár tartalmát, majd az üvegtárgyat hanyagul az egyik padra tettem, ott hagyva. Tudtam, hogy hajnalra nem ő lesz az egyedüli, a részegség miatt elég sokan szanaszéjjel fogják hagyni őket.

Lassan elértem a kollégium lépcsőjét is, mikor futás hangjára lettem figyelmes, majd a nevemre, amit az illető már-már kiabált. Időm se volt megfordulni, vagy akár lélegzetet venni, a hang tulajdonosa mögöttem állt meg, s kezeivel megragadva a karomat magával szembe fordított. Tekintetünk mindössze csak egy pillanatra találkozott, s nem is kellettek ahhoz szavak, hogy rájöjjek mi lesz a következő tette. Ajkai pillanatok alatt az enyémekre tapadt, s lágyan, mégis teli szenvedéllyel vette birtokba őket. Kezei hátamra fonódtak, míg enyémek a nyakába, s hagytam, hogy ne csak ajkam, de testem illetve elmém felett is átvegye az irányítást.

28. rész

 - Tessék? – kérdezett vissza.

Kérdésem hallatán nem csak ő volt ledöbbenve – én is. Józan ésszel képtelen voltam megmagyarázni, hogy átgondolatlanul miért kérdezek ilyet. Na meg, hogy miért pont tőle. Meg egyáltalán minek? Nem annak kéne örülnöm, hogy nem kell elmennem arra a felesleges marhaságra?

Nem voltam képes válaszolni, vagy egyáltalán bármit is mondani, jobban mondva kinyögni. Csak tehetetlenül álltam a szoba közepén, ujjaim közt egyre görcsösebben szorongatva a műanyag szatyor füleit. Ahogy a másodpercek villámgyorsan kezdtek tovaszállni, s majd egy perc is eltelt a némaságban, már az arcára se tudtam nézni. Fejemet lehajtva, és arcomat gondosan eltakarva a hajammal, álltam további másodperceket előtte.

A kínos csendet – ami lehet csak számomra volt az – ő törte meg.

 - Tehát én kísérjelek el a bálra? – Hangzott el az újabb kérdés ajkai közül. Fejemet még mindig lehajtva álltam tehetetlenül a szoba közepén.

 - Nem fontos… - Nyögtem ki. Éreztem, ahogy ajkaim, akárcsak a torkom is, kiszárad. Alsó ajkamat finoman beharaptam, visszatartva a gombócot, ami keletkezni kezdett torkomban. Újra a sírás kerülgetett, pedig már oly régóta nem éreztem. Vagyis előtte nem.

 - Holnap este lesz egy bál, amire engem hívsz meg? – kérdezte meg.

A fejemet még mindig nem emeltem fel, hogy ránézhessek. Helyette egy egészen aprót bólintottam.

 - És Jeong Guk? – Jött az újabb kérdés.

 - Nem lesz itt… - Vallottam be kelletlenül az igazat. Hazudhattam volna természetesen, de mi értelme lett volna. Ismerve őt, úgyis hamar rájött volna az igazságra.

 - Szöulba se lesz?

 - Nem…

A csend bénítóan tért vissza közénk. De lehet csak engem bénított meg. Hisz én nem voltam képes egy tapodtat se mozdulni, vagy akár felemelni a fejemet, hogy HoSeok ágyon ülő mivoltára nézhessek. Féltem. Nem is tőle, a saját ostobaságomtól, amiért kiszaladt ajkaim közül az a mérhetetlen nagy átgondolatlanság. Miért is jönne el velem egyáltalán? Hékás! Miért is akarom, hogy eljöjjön velem egyáltalán?

 - Hoztál sütit?

 - Uhm… - Emeltem fel végül fejemet, hogy aztán tekintetünk találkozni tudjon. Meglepett kérdése, már csak azért is, mert látszólag terelni akarta a témát. Tényleg ostoba dolog volt tőlem ilyet kérdezni…

 - Nem szeretem, de hát az itteni kajánál minden jobb, így nem kell aggódnod, el fog fogyni. – Miközben beszélt felállt az ágyról, hogy elém léphessen. Ujjai megragadták a szatyor fülét, és szerette volna elvenni, de ujjaim ugyanolyan görcsösen tartották. Közelsége pedig egyáltalán nem javított a helyzeten. – Vagy magadnak vetted? – Nézett rám kérdő tekintettel.

 - Ja… - Néztem le ujjaimra, amik lassan fájni kezdtek a görcsös kapaszkodástól. – Tied. – Hatalmasat nyelve néztem vissza rá, miközben lassan kifejtettem ujjaim közül a műanyag anyagot.

 - Szóval azt szeretnéd, hogy kísérjelek el a bálra. – Immár már nem kérdésként hangzott el ajkai közül szavai, hanem ténymegállapításként. Mintha csak elgondolkozna a feltett kérdésen. – Milyen is egy ilyen bál? Puccos? – kérdezte, majd visszaült az ágyra, kezében a bontatlan süteményes dobozzal. – Gondolom, öltöny kell meg minden.

 - Úgy szokták… - válaszoltam bizonytalanul. Végigpillantva ágyon ülő alakján, még inkább szerencsétlennek hatottam a még mindig szoba közepén álló mivoltommal, ezért gyorsan helyet foglaltam a legközelebbi széken. Ámbár így is szerencsétlennek hatottam.

 - Nem szeretnél az ágyra ülni? – Mutatott a mellette lévő üres helyre. – Biztos kényelmetlen, ráadásul ketten is elférünk itt.

Válaszra már nem volt időm. Sőt. Arra se volt, hogy értelmezzem kérdését és elgondolkozzak rajta. Nem várt egy másodpercet se mondata befejeztével, hamar megragadta hideg ujjaival kézfejemet, s döbbenettől tehetetlen alakomat a sajátja mellé ültette. Arcomat rögtön ellepte a pír érzékelve közelségét. Rá se kellett néznem ahhoz, hogy tudjam: milliméterek választanak el tőle. Ha egy picit is megmozdulnék, hozzáérnék meztelen karjához, ezt elkerülendően pedig próbáltam a lehető legapróbbra összehúzni magam. Nem voltam benne biztos, nem láttam jól a szemem sarkából, de mintha megmosolyogtatta volna szerencsétlenségem.

 - Őszinte leszek. – Sóhajtott fel. – Soha nem voltam még ilyen egyetemi bálszerűségen. Kíváncsi vagyok rá, ezért egye-fene, elkísérlek. – Mosolygott rám.

 - Tessék? – Kérdésem a meglepettség miatt néhány oktávval magasabban szaladt ki torkomon. Azt nem tudom, hogy arcomra ez hogyan is ülhetett ki, de lemertem volna fogadni, hogy roppant hülyén néztem rá.

 - Elkísérlek. – Ismételte el újra. Szája szegletében megjelent egy egészen apró mosoly, ahogy végig nézett arcomon. – Kíváncsi vagyok egy egyetemi bálra, mivel én úgy se megyek ilyen helyre tanulni, egyedül meg csak te vagy olyan bolond, hogy egy drogost elhívj magaddal. Ki kell használnom a helyzetet.

 - Nem is vagy drogos…

 - Úgy gondolod? – Lepődött meg számat elhagyó mondatomon.

 - Hát már nem élsz ilyen szerekkel, tehát akkor értelemszerű, hogy nem vagy az… - Haraptam be finoman alsó ajkamat.

 - Ne harapd be az ajkad, mert akkor meg akarom csókolni. – Oly könnyedséggel jelentette ki ezt a mondatot, mintha csak a kinti időjárásról esett volna szó. S vele ellentétbe az én szívem hatalmasat dobbant, még levegőt is elfelejtettem venni. Arcomat elöntötte a jól ismert pír, pillanatok alatt pipacspiros színt öltött. – Tudod – Sóhajtott fel –, veled ellentétben igen kevesen gondolkoznak így, és sokakat biztos zavarni fog, hogy mégiscsak egy elvonóról hozol magaddal embert. Ha ki is kerülök innen, nem hiszem, hogy sok esélyem lehet még, mivel drogoztam valamikor, ezt pedig sokan megvetik.

 - Holnap este legyél olyan, mint bárki más. Ne foglalkozz másokkal.

 - Ne aggódj, csak te leszel nekem holnap.

Mintha mi se történt volna. Nem foglalkozott a zavarommal, ami éppen, hogy elmúlt, ismét sikerült kihoznia belőlem, és az arcomat ellepő pirosságra is fittyet hányt. Kivette a zacskóból a süteményes dobozt, majd azt felbontva, meg is kóstolta az első darabot. Nem mertem ránézni ezek után, csak szemem sarkából láttam, hogy azt a gejl, olcsó bolti süteményt olyan élvezettel fogyasztja el, mint egy kisgyerek, aki már lassan egy hete nem evett.

A gyakorlati időm további részében vajmi keveset beszéltünk a bálról. Csak néhány mondat erejéig esett szó róla, de akkor is annyit beszéltünk meg, hogy hány órára jöjjön értem. Azt már ugyebár nem kellett elmondanom, hogy merre is van a kollégium, ahol lakom, tudta ő jól.

Aznap se voltam amúgy teljesen végig ott. Dél környékén egy hívás ráncigált vissza az egyetemre, ezért kénytelen voltam otthagyni HoSeokot, aki aznap először nem akarta, hogy elmenjek. Élvezte a társaságomat, s én is az övét.

Kora este környékén tértem vissza a kollégiumi szobámba. Kezemben a vacsorára szánt hamburgerrel léptem be a kis előszobába, ahonnan tökéletes kilátás nyílt a szobánkra, s annak két ágyára. Seol Hi-t pillantottam meg az ágyamon, kezében egy fényképet szorongatva. Ahogy észrevette a szobába belépő mivoltomat, azonnal felpattant az ágyamról, és másodpercek alatt ért elém, hogy aztán karjaival szorosan átöleljen. Alig kaptam levegőt, és az, hogy haja belelógott az orromba, egyáltalán nem segített. Szerettem volna kapálózni a helyzet ellen, tiltakozni, levegőt venni, de amint meghallottam halk szipogását, ösztönösen átöleltem én is. Bár levegőt, azt így még annyit se kaptam.

 - Minden rendben? – kérdeztem meg szipogó barátnőmet, aki csak a fejét rázta meg nemleges válaszként.

 - Hiányoztál. És sajnálom. – Hangját tompította a kabátom, na meg a szipogása, de még így is tisztán hallottam minden egyes szavát.

 - Én is sajnálom… - Öleltem szorosabban magamhoz szipogó mivoltát.

Ezek után majd az egész éjszakát átbeszéltük. Minden apró mozzanatot elmeséltünk a másiknak, hogy pontosan mi is történt. Még azt is megosztottam Seol Hi-vel, hogy Jeong Guk helyett a gyakorlati alanyom, Jung HoSeok fog elkísérni. Meglepő vagy sem, de barátnőm ezt kétkedve fogadta eleinte, végezetül pedig már arra buzdított, hogy csábítsam el. Hát hova tűnt a nagy Jeon Jeong Guk imádata?

Másnap délben keltem. Természetesen Seol Hi már jóval hamarabb ébren volt, és próbált volna keltegetni, de délnél hamarabb nem voltam hajlandó kikelni a meleg takaróm alól. Akkor is csak azért hagytam ott, mert már idegesített a folytonos vinnyogása, hogy soha nem lesz kész, már pedig ő előtte még Min Jae-vel elmegy vacsorázni. Kit érdekel?

Este hatkor, mikor már túl voltam három étkezésen, négy kávén és több Seol Hi miatt átélt hiszti rohamon, örömmel lökdöstem ki a folyosóra, ahol már lovagja várta. Az ajtó zárjának kattanása örömmel csengett vissza fülembe, s egy hangos sóhaj kíséretében léptem be a fürdőszobába. Nem éreztem szükségét a hosszabb készülődésnek, vagy bármiféle díszpucc parádénak, így is szokatlan volt számomra az ágyon heverő piros ruha, a mellé készített fekete magas sarkúval. Gyors zuhany és hajmosás után hosszú hajamat csak megszárítottam és hagytam, hogy szabadon omoljon vállamra. A sminkkel se bajlódtam sokat, amúgy se ment nekem olyan jól, meg nem is akartam úgy kinézni, mint aki lefejelte a sminkes dobozt, ezért egy enyhébb, termeszétes hatású smink mellettem döntöttem. S hiába voltam végig az egyszerűség híve, két óra alatt nem készültem el. Nyolc óra múlt néhány perccel, amikor kopogás zavarta meg a hosszas káromkodásomat, ami végigkísérte a ruha felvételét. Meglepetten fordítottam oda fejemet, s némi zavarodottság után szinte futva rohantam az ajtóhoz, hogy kinyissam azt.

Meglepődtem-e vagy sem? Már jó magam sem tudom. De dermedten álltam vendégem előtt, aki hasonló kifejezéssel az arcán nézett vissza rám. Ujjaimmal szorosan kapaszkodtam a kilincsbe, s minden egyes lélegzetvétel után még erősebben megszorítottam a hideg tárgyat, ami kezem hőjétől kezdett lassan felmelegedni.

Ott, azokban a percekben, az életben először, és valószínűleg utoljára is, nem csak én nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. A velem szemben álló, aki azért látszólag kényelmetlenül érezte magát az öltönybe, időnként még levegőt is elfelejtett venni. Ajkai minduntalan résnyire nyíltak – ám egy hang se hagyta el őket. Perc, esetleg kettő is volt, míg szerencsétlen mivoltunkkal álltunk egymással szemben, szüntelen nézve a másikat.

Ő szólalt meg ismét elsőnek. Rekedtes hangja betöltötte a néma csendet, ami kitöltötte a köztünk lévő levegőt, ami már-már forró volt, mégis fagyos.

 - Gyönyörű vagy.